Én ezért nem dolgozom nálad

Igen, a cím nem véletlenül hajaz Jakab Andor elhíresült "Tőlem ezért nem kapsz munkát" című posztjára, bár ez nem válasz akar lenni, csak megihletett egy kicsit. A szöveget elsősorban egy állástalan irodista nyavajgásaiként tessék értelmezni a közép- és nagyvállalatokra vetítve. Nem lesznek számok a posztban, lesz viszont személyeskedés, már amennyire annak lehet nevezni ezt így ismeretlenül.

Kezdjük a tényekkel: 24 éves vagyok, van érettségim, ügyintéző titkár végzettségem (felsőfokú OKJ), ECDL-em, ami esetemben ténylegesen hasznos tudást és rutint takar, és egy kicsit makogok angolul is. Ha dolgoznék, és lenne rá pénzem, ráhajtanék a nyelvvizsgára, a jogosítványra, esetleg még valami olyan OKJ-s szakmára is, ami jól jön a munkakörömben. Lelkiismeretes ember vagyok, tehát nem lógok, jól végzem a dolgomat, nem fúrom a kollegákat, szó nélkül túlórázom a cég érdekében, ha szükséges, és kis kreativitással besegítek ott, ahol még nem működnek tökéletesen a dolgok. Nincs gyerekem, nem iszom, nem lopom a cég irodaszereit. Oké, néha kések öt percet, de nem is állok fel az asztaltól abban a pillanatban, ahogy lejár a munkaidőm. Átlátom a cég rendszerét, megértem a főnökömet is, nem nézem le a targoncásokat, szót értek az informatikusokkal. Tudom, hogy ha munkaidőben beszélek az ügyféllel, akkor a céget reprezentálom, és ha a cég nem tetszik az ügyfélnek, akkor elviszi a pénzét, amiből az én fizetésem van, tehát kedves és megértő vagyok velük. Nem hisztizem fizetésemelésért, megelégszem annyi pénzzel, amennyit megér a munkám.

Összességében véve jó munkaerőnek és munkatársnak minősülök (van különbség a kettő között!), ennek ellenére két éve nincs munkám. Hogy miért?

- Azért mert Te, a munkaadó, nem elégszel meg azzal, ha valaki jó a szakmájában. Nem, a te alkalmazottad legyen használható a szakmájában, és mellesleg lásson el még három másik munkakört is, amire nem vettél fel embert még részmunkaidőben sem. Nem mintha zsíroskenyéren élnél, ha elegendő embert foglalkoztatnál, egyszerűen csak nem akarsz több pénzt kiadni. 
- Azért, mert neked mindenáron diplomás munkaerő kell. Miért? Isten tudja, de jól hangzik, szép szó az a diploma. Nem számít, hogy rajz szakos tanár, vagy biológus, gépelni az is tud. De könyörgöm, gépelni a diploma nélküli ember is tud, pláne ha van szakirányú végzettsége. Azt hiszed, a diplomások kifinomultabbak, rendesebbek, kevesebb velük a probléma? Tévedsz. A diploma megléte egyetlen dolgot bizonyít: a tulajdonosa képes tanulni, már ami a magolást illeti. Ha elé teszel egy könyvet, lehet, hogy másnapra felmondja neked, de ettől még nem lesz sem intelligens, sem gerinces, sem egyéb téren normális. Hallottál már kolis sztorikat, nem? Na, azokat az embereket a diploma sem változtatja meg. Ha nem lennél sznob, akkor nem vennéd el a diplomás szakembereket a szakmájuktól, viszont teret adnál azoknak, akik a neked kellő területen profik, és nem csak muszájból dolgoznak abban a munkakörben, hanem azért, mert azt választották.
- Azért, mert félsz felvenni fiatalokat. Azokkal csak a baj van, a nő elmegy szülni, a férfinak meg a felesége megy el szülni, aztán ő rohangál a gyerekért, nehogy a feleségét kirúgják miatta. Inkább ne szüljön senki, majd valahogy megteremnek azok a gyerekek a fákon, "a fiatalok meg úgyis könnyen találnak munkát" (aki ezt hangoztatja, az próbáljon egy kicsit a nevemben állást keresni, aztán beszélgethetünk). Tudod, mi lesz ebből? Nem lesz ember, aki megvenné a céged termékeit. Gondolkodj nagyban, segíts létrehozni azt a fizetőképes társadalmat, amelyik a te cégedet is eltartja. De nem, ez nem te vagy. Megint csak nem arról van szó, hogy eszel-e jövő héten, ha hagyod élni az alkalmazottaidat, egyszerűen csak egoista és meglomániás vagy. A társadalmi felelősségvállalás, mint olyan, elég kínai neked, ugye?
- Azért, mert az olyan munkákat, mint amilyenre én is pályázom, szereted az ismerőseidnek, rokonaidnak, szomszédaidnak adni. Miért? Talán így próbálod helyretenni a karmádat. Megfosztasz egy rendes embert a munkától, a cégednek pedig ártasz, mert az ajándék munkát nem szokták megbecsülni, főleg azok, akiket a nagyfőnök nyomott be. Igen, az ilyen munkákba bárki bele tud tanulni egy bizonyos IQ fölött, csak az a kérdés, hogy akar-e, és mennyire képes jól csinálni. Azt hiszed, hogy egy ember nem számít, pedig de - nyilván, különben nem válogatnád meg olyan gondosan a többi alkalmazottadat. Tisztességes felvételi eljárás keretében kiválaszthatnád akár azt az ember is, aki a legalkalmasabb arra, hogy az adott területet kézben tartsa, javítva ezzel a cég teljesítményén. Biztos azt mondod, mit számít az a pár ember, és lehet, hogy így is fogod gondolni halálodig, mert senki nem mondja el neked, hogy valójában hány munkaóra és forint veszett oda az egyik kedvenced miatt. Esetleg elmondják, aztán sértődés lesz, amikor ki kell tenni a szűrét. De ezek is olyan problémák, amiket inkább a szőnyeg alá söpörsz.
- Azért, mert nem kezelsz egyenlő félként. Amikor aláírjuk azt a papírt, akkor nem számlát szignálsz egy újabb rabszolgáról, hanem egy szerződést arról, hogy együtt fogunk működni, mert neked kell a munkám, nekem meg kell a pénzed, és szeretnénk mindent úgy csinálni, hogy mindketten jól jöjjünk ki belőle. Valamiért mégis mindig csak te jársz jól... Persze ráfoghatod, hogy az alkalmazottaid lopnak, csalnak, hazudnak és megbízhatatlanok, de ez csak azért van, mert nem motiválod őket kellőképpen. Vagy azért, mert tényleg ilyenek, de akkor egyszerűen kirúgod őket, és keresel olyat a helyükre, aki képes együttműködni. De nem, sokkal egyszerűbb nem emberszámba venni azokat a prolikat, akik robotolnak neked. Ébresztő! Ember, nélkülük nem lenne semmid! Mit gondolsz, ki az, aki előállítja az eladható terméket a cégednél? Megmondom: az utolsó gyári munkás a soron. Mindenki más azért van, hogy azt az embert és azt a terméket támogassa. Még te is. Persze ha ezt beismernéd, akkor nagyon sok dolgon kellene változtatnod, ahhoz pedig se időd, se kedved, ráadásul félsz, hogy elveszítenéd a rettegett főnök imázsodat is, és azt az érzést, amit titokban imádsz, hogy emberek sorsa felett istenként uralkodsz. Felsőbbrendűségi komplexusod van, amit csak az igazán erős emberek tudnak levetkőzni, te pedig nem vagy az.
- Azért, mert te a cégedből csak a számokat látod. Pedig a számok csalnak. Önmagában az, hogy sok a pénzed, nem jelenti azt, hogy egy jól működő vállalkozást üzemeltetsz. Akkor mondhatod ezt el magadról, ha az ügyfeleid és az alkalmazottaid is ezt állítják. De ekkora célt már nem mersz kitűzni magad elé, mert valójában egy elképesztően gyáva alak vagy. Félsz attól, hogy nem tudod jól csinálni azt, ami valójában a dolgod lenne, ezért inkább figyelmen kívül hagyod az igazán nehéz feladatokat. Kihajtod az alkalmazottaidból a lelküket is, eladod drágán a szart a vevőidnek, lavírozol, gyűlik a pénzed, és azt hiszed, hogy remek ember vagy.

Hát ezért nem dolgozom én nálad. Pedig jól járnál velem. De szűklátókörű vagy, és meg sem hallgatsz. Ezért leszek egyszer valaki más alkalmazottja, aki örülni fog, hogy nála vagyok; ezért fogok egyszer egy másik céget segíteni, ahol értékelik, hogy tényleg a cégért dolgozom, nem pedig azért, mert muszáj. Neked pedig szívből kívánom, hogy következő életedben kezdd legalulról, mert onnan jobban látszik pár dolog, mint fentről. Hátha hasznodra lesz.

Siralmak

Egy ideje próbálok egy álmomban előjött sztorit papírra (=monitorra) vetni; haladgatok vele, de mindig elakadok, általában valami lényeges résznél a világról, a motivációkról, meg ilyeneknél. Nincs vele semmi különösebb célom, élvezem, hogy írogathatok, és kész. Ami viszont fontos, hogy minden egyes alkalommal, amikor nekiesek, rájövök, hogy nagyon a saját életemet - a jelenlegit és a vágyott ideálisat egyaránt - igyekszem beleszőni. Ettől pedig mindig gondolkodóba esek, és rájövök pár fontos dologra.

A mai eredmény pedig a következő: egyedül vagyok, rohadtul egyedül. Mindenféle nyomás van rajtam, a saját elvárásaim, mások elvárásai, így kéne éreznem, úgy lenne normális, emígy kéne csinálni, már itt meg itt kéne tartanom az életemmel. Kéne, kéne, kéne, és mindig megkérdezem magamtól, hogy miért is kéne, ki várja ezt el, aztán mindig rájövök, hogy az élet. Ha haladni akarok, akkor bizonyos dolgokat kell csinálnom és kész. Idáig nincs is baj, csak amikor (nagyon sokszor) elfog az az érzés, hogy mivel nekem ez nem megy, pedig mehetne, mert mindenem megvan hozzá, akkor valami mégsem stimmel velem. Ilyenkor nem nagyon találok más magyarázatot az életemre, mint azt, hogy szar vagyok. Régebben is elfogtak ilyen gondolatok, de azért túllendültem rajtuk, másnapra szép volt a világ. 
Na, és ma rájöttem, hogy miért. Ezeket régen gátlás nélkül elmondhattam néhány embernek, akikkel mostanában nem beszélek, vagy úgy eltávolodtunk, hogy ezek a mélyebb témák valahogy sosem kerülnek szóba. Régen mindig volt valaki, aki elmondta, hogy nem vagyok szar, és komolyan is gondolta. Mostanában senki nem mondja. És ez is csak egy újabb rohadt társadalmi elvárás, hogy oldjam meg egyedül minden problémámat, mert akkor vagyok faszagyerek, ezért egy kicsit hülyén érzem magam, amikor kimondom, hogy rohadtul jól esne, ha valaki akkor is bízna bennem, amikor nekem már nem megy. Bizonyára ebben az egészben benne van az is, hogy kb. tízéves korom óta felelek a saját dolgaimért, mert a szüleim képtelenek voltak rá, és hát nem tetszik az eredmény, így nem csoda, ha az önbizalmam nincs az egekben. 
Egyvalaki hiányzik most nekem nagyon, aki annyira hisz bennem, hogy az már szerintem is túlzás, és egyetlen beszélgetéssel úgy helyre tudja tenni a dolgokat, hogy hetekig pörgök tőle. Vele csak fizikailag távolodtunk el, az idő, a távolság és az ezzel járó költségek miatt nem találkozunk túl sűrűn, pedig jó lenne.

Ez is mekkora gáz már, hogy szociálisan olyan nyomorék lettem, hogy bár igényelnék egy kis segítséget, senkit nem akarok a problémáimmal nyomasztani, hiszen mindenkinek megvan a sajátja, nem is kevés. Egy ideje valahogy beálltam arra, hogy kettőn áll a vásár, én nem fogom magam rátukmálni senkire; majd akit érdeklek, az jelzi, aztán vagy visszazökkenünk, vagy nem. Egyébként sem tudom újabban, hogy kivel mennyit engedhetek meg, mióta kb. senkivel nem találkozom heti rendszerességgel, de még csak havonta sem. Szívesen elmondanám például a fent említett egyénnek, hogy "te voltál az egyetlen biztos pont az életemben, és nagyon rossz, hogy már nem vagy", de nem akarok bűntudatot kelteni, vagy azt az érzést, hogy akkor mostantól foglalkoznia kell velem. Tudom, ez sem százas gondolkodás, de a kiégett szociális érzékenységemtől ennyi telik.

Na szóval lefelé megyek a lejtőn kétszázzal, tökegyedül, a fék nem működik, és a dombtetőn hagytam az autószerelőket. Jaj de szép képeket tudok kitalálni, ha akarok.

(Nagyon szépen kérem, senki ne reagáljon erre a bejegyzésre azzal, hogy "hozzám jöhetsz bármikor beszélgetni" vagy ilyesmi, mert ez nem így működik. Ha csak el akarnám sírni a bánatomat, akkor pszichológushoz mennék, vagy elmesélném a kutyámnak.)

Huzavona

A mai híradóba belehallgatva rájöttem, mi a legnagyobb baj a magyar politikával. Négyévenként oldalt váltunk (mert váltunk, mert mindig utáljuk a jelenlegi kormányt, akármit is csináljon, ilyen ez a magyar nemzet (az előző nyolc évet most hagyjuk figyelmen kívül, szerintem nem nagyon lesz ilyen a jövőben)), és miután mindegyik kormány csakazértis szembe megy az előzővel, rohadtul kiszámíthatatlan minden. Most hallgatom, mit csinálnak a nyugdíjrendszerrel, már-már kezdtem megijedni, hogy kiüldözik innen a magánnyugdíjpénztárakat, aztán jaj lesz nekem, aztán eszembe jutott, hogy a következő kormány majd úgyis visszaédesgeti őket - ha másért nem, hát azért, mert a másik nem ezt akarja. Igen ám, de újabb négy év múlva meg lehet hogy megint olyan kormányunk lesz, aki ki akarja irtani őket, utána meg megint nem, addig meg sajnos nem látok el, hogy épp mit gondol majd a hatalom, amikor én nyugdíjba megyek, pedig akkor baromi egyszerű lenne a döntés. És akkor ez csak egy olyan téma, ami véletlenül kicsit érint, ezért kicsit foglalkozom vele, de ezer ilyen lehet, és meggyőződésem, hogy van is. Nem lehet tervezni, mindenbe belenyúlnak, és egyre jobban, már csak a politikai faszverés okán is. Komolyan mondom én már lassan leszarom, hogy mit csinál a kormány, csak azt basszus csinálja már sokáig, hogy lássuk, mire számíthatunk. Ha államcsőd, akkor államcsőd, van még hely Európában, elférünk mi máshol is, csak lássuk tisztán a folyamatot, hogy fel tudjunk készülni, mert erre így már nem nagyon találok szavakat. Kicsit úgy érzem, hogy a magyar nép már csak porcukor a palacsintán - szép-szép, de ha nincs, az se baj. Eljátszanak ezek nélkülünk is. Na de akkor mégis miről is beszélünk...?

BoCsi update

Köszönet a névtelen lóherés fotosophuszárnak, lógunk egy sörrel, ha megtalálsz :) 

(Az eredeti logó így néz ki.)

BoCsi

A Boldog Csirkega Program keretében Igor ma új terráriumot kapott, olyan igazi szépet-nagyot :)

Vaterán találtam olcsóért, egyenesen az üvegestől, 50x30x30 cm-es szellőzőrácsos tolóajtós hiperszuper terkó, boldog vagyok. Szerintem Igor is. Egészen hosszúra nyúltak a szemei, mikor beraktam, és azóta is megállíthatatlanul csúszik fel-alá (bár leginkább fel), épp hogy csak nem mosolyog.
Tökéletes trópusi párás légkör van odabenn, találtam egy - valószínűleg - meszes sziklát a kertben, amit szopogathat (bár a szépiája maradékát nem engedte el költözéskor, kizárólag az én kezem tüzetesebb vizsgálata kedvéért volt hajlandó félig lecsusszanni róla, de hát ha így szereti, vigye csak, elfér), kerítettem neki fát is, hogy ne csak az üvegen koptassa a haslábait, szóval szerintem tuti lett. Zöldet ugye nem tudok neki berakni, mert azonnal befalja, de azért így is jól néz ki. Amúgy átlagosan évente egyszer vaterázok csak, de azok mindig jól sülnek el. A két sünketrecet is ott vettem olcsóért, és nagyon jók. Lájkoltam is fészbúkon, hehe.

Egyébként vicces nap volt, elindultunk reggel anyóssal a terráriumért meg rácsért a sünszekrényhez (nagy munka van itthon, ruhásszekrényből csinálunk 4 szintes lakosztályt a sünöknek), és hazajöttünk egy tonnányi cuccal... Találtunk Tescot meg Fressnapfot útközben, betértünk a piacra lángosozni (de hiába, zárva volt), meg az itteni állatoshoz is benéztünk, szóval még Csipinek (aki Brúnó néven futott a róla szóló posztban) is szereztünk guminőt egy ülőrúdra húzhatós műpapagáj személyében. A pasik meghülyülnek az ilyenektől, hogy elindulunk két helyre, aztán megállunk minden fánál, de mi élveztük, elköltöttünk egy rakat pénzt, de az állatok boldogok, ez a lényeg.

Replay

És megint kezdődik előről... Nem hittem volna, hogy a tavalyelőtti melóhelyemnél rosszabbat találok, de jelentem, sikerült. Szaros 70 ezerért (mer'ugye apácák üzemeltetik a kórházat, az ő filozófiájuk meg az, hogy isten fizesse meg) egy használhatatlan  programmal, elképesztően kétszínű főnővérrel (aki a közvetlen főnököm volt) és egy olyan főorvossal, amire nem találok szavakat, csak sztorizni tudnék a jelleméről... Na hát szóval ilyen hely a világon nincs mégegy.

Miután a főorvosnő visszajött szabiról, röpke egy hónap alatt elérte, hogy képtelen legyek akár csak egy kórlapot is arrébb rakni. Sajnos engem nem motivált az, hogy "dolgozzál, különben be leszel alázva a lehető legtöbb ember előtt", más motivációt pedig akárhogy kerestem, nem találtam, úgyhogy hétfőn felmondtam. Mint kiredült, jól tettem, ugyanis még aznap felfedezett kolleganőm egy hirdetést, amelyet előző csütörtökön adtak fel, és amiben valamelyikünk helyét hirdetik. A kórház és az osztály is meg volt nevezve, szóval semmi kétség afelől, hogy valamelyikünktől meg akartak válni, csak az a gáz, hogy ezt velünk elfelejtették közölni. Azt hiszem, ez mindent el is árul a munkahelyi légkörről.

Egy szó mint száz, felmondtam, megint munkát keresek, de legalább nem süllyedtem a depresszió legsötétebb bugyraiba, amiért nekem mindig csak ilyen ótvaros szar melókat sikerül kifognom és kell elviselnem. Visszacsörögtem régi melóhelyemre, hogy én kezet-lábat csókolok akárkinek, csak vegyenek vissza, de sajnos egy héttel lecsúsztam a dologról, pont véget ért a próbaideje az új csajnak a régi helyemen, szóval bukta. Most kinéztem magamnak egy tuti angol tanfolyamot, csak hát azt is csak akkor merném bevállalni, ha lenne munkám, ami viszont angol nélkül nehezebben lesz, szóval ez egy kisebb ördögi kör, de majd megpróbálok kimászni belőle. Olyan még nem volt, hogy sehogyse lett volna, ugye.

Fontos kérdés

Előre leszögezem, hogy nem vagyok képben Sólyom László munkásságával kapcsolatban, de az imént szemet szúrt egy mondat, amelyet az értelmiség (mert ők így léteznek, hogy Az Értelmiség) jelentett ki. Azt mondták, Sólyom volt az elmúlt években a politikai erkölcs iránytűje. Bennem azért felmerült a kérdés, hogy most akkor a politikusok közlekedtek iránytű nélkü, vagy az iránytű mutatott rossz felé, és vajon gyári hibás volt-e, vagy félremágnesezték? Nem mindegy...

WIN7

Kezdem úgy érezni, hogy akármilyen számítógépet kezdek el használni, az rövid úton fel akarja dobni a bakancsát. Megkaptam nemrég a lapit, erre úgy két hete kitalálta a vinyó, hogy ő most így néha leáll, mert csak. Gondoltuk, kipróbáljuk másik vinyóval, de mire azt sikerült beszerezni, eltelt másfél hét. Ma végre sikerült beleapplikálni a kölcsöncuccot, és ennek örömére gondoltam kipróbálom, hogy szereti a lapi a win7-et.

Az első két óra után elmondhatom, hogy ez a kérdéskör teljesen értelmét vesztette, ÉN ugyanis már most utálom ezt a szart. Felrakom a total commandert, próbálok másolni, erre megkérdezi a win7, hogy biztosan akarom-e, hogy ez a program módosítsa a fájljaimat? Mondom jó, hát friss windows, tanulnia kell, "Igen, akarom". Próbálgatom az install mappát, a felét élből nem lehet telepíteni, végülis xp-re szedtem le, valahol érthető. Közben már kezdek idegbajt kapni a tálcájától, nem találok semmit, nem látom, melyik ablakom az aktív, elrendezem őket szépen, de öt perc múlva már semmi nem ott van, ahol hagytam... Persze véletlenül se lehet a hagyományos gyorsindítást visszakapcsolni rajta. Sebaj, lazítsunk kicsit, próbálm a pw-t, mondván az új atomerőművön szintén win7-tel simán elfutkos több példányban is. Na itt nem. Kapok valami - valószínű koreai - hibaüzenetet, és nem indul el. Közben még negyvenszer megkérdezte a windows, hogy BIZTOS belenyúlhat-e a fájlokba a total commander, az utolsónál nem bírtam tovább, és az arcába ordítottam, hogy IGEN BAZMEG, ÉN KÉRTEM MEG RÁ, NEM TŰNT FEL?! Persze semmi értelme ordibálni egy programmal, akkor se, ha olyan inteligencs, mint egy windows, de azért jól esett. Utálom, amikor egy maroknyi bit okosabb akar lenni nálam. Én kattintottam oda, azért, mert így akartam, ne kötözködj.

Külön csodálatos, hogy az msn-t kényszeresen két ablakkal nyitja meg, fogalmam sincs miért, és ha bezárom az egyiket, csakazértis újranyitja. Az otthoni hálózatra való csatlakozáshoz jelszót is kért, úgy kellett kivadászni a másik win7-ből, de utána sem láttuk egymás gépét. Csodálatosan végigvezetget mindenféle beállításokon, hogy hogy jobbak nekem a betűk, legalább húszféle mintát mutogat, de akármit csinálok, végül csak ronda lesz és elmosódott. Ezek mellé csak apró adalék, hogy utálok telepítgetni, tűzfal, vírusirtó, aztán sorban a többi program, kiengedni őket a netre, állandóra vagy csak ideiglenesen frissíteni, újraindítgatni, ötpercenként kitalálni még valamit, ami nincs fenn... Szóval fuj.

Annyi előnye mondjuk van a dolognak, hogy rendesen megdolgoztattuk a vinyót, és nem akart leállni, tehát valószínű annyiból megússzuk a "szervizelést" , hogy veszünk egy újat. Amire aztán felrakom a kedvenc XP-met, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Win7-et meg használjon, akinek hét anyja van.

Kórház a hegy tetején

Krónikási kötelezettségeimnek eleget téve ezennel tudatom a nagyérdeművel, hogy hétfő óta ismét van munkám, és ez úgy tűnik, meg is marad. Ezúttal az egészségügy csodáit ismerhetem meg belülről, természetesen lóf*sz fizetésért, és még korán is kell kelni, de hát ez van, ezt kell szeretni. A meló hálistennek igényel némi gondolkodást, nem fogom magam gyári munkásnak érezni, de azt már most tudom, hogy nem szeretnék kórházi adminisztrátorként megöregedni. Persze egy-két évig biztos elleszek itt, ha túljutok az első hónapon. Nem tűnik vészesnek; ugyan mindenki panaszkodik, hogy rengeteg a munka, meg mekkora a pörgés, de így elnézve voltám én már durvább helyen is.

Jut eszembe, volt melóhelyemről befutott egy óvatos próbálkozás, hogy nem akarok-e esetleg visszamenni, ami ugyan elgondolkodtatott egy pillanatig, mert hát az ottani szutyok fizetés is mérföldekkel jobb, mint a kórházi, meg hát szeretem nagyon a társaságot, de ez a pillanat hamar el is múlt, tényleg nem véletlenül jöttem el onnan. De azért jó érzés, hogy visszavárnak :)

Szóval most latinul tanulok meg laborleletül, igyekszem memorizálni a kollégákat (nehéz, mert a legtöbbjük szőke csaj fehér köpenyben, eléggé összefolynak), meg gondolkodom, mit kezdjek ezzel a fizetéssel. Előrelépésnek vagy legalább fizetésemelésnek nem sok esélyét látom (közalkalmazotti fizetésünk van, de nem vagyunk közalkalmazottak, elmehet a fenébe az is, aki ezt így kitalálta), szóval nem tudom, mire megyek ezzel tulajdonképpen azon túl, hogy van munkám, meg edzem az agyam, és látok egy kórházat belülről - ez utóbbi tulajdonképpen izgalmas, na de mégis, nem szórakozni akarok, hanem normális munkahelyen dolgozni.

Na de mindegy, nem nyavajogni akarok, ez most csak hosszú távon gáz, egyelőre tök jól érzem magam. Van szexi fehér köpenyem (na jó, nem szexi, de majd lehet hogy kunyizok egy hosszút, az jól néz ki), meg normális irodám, meg kedves kollegáim, mi kellhet még?

P.S.: tudom, hogy divatos, de ígérem, nem leszek kórházblog. Ha ingerem támadna rá, majd nyitok egy tematikus blogot, de hogy ahhoz nem adom a nevemet, az is biztos.

Nyelvi problémák

Azért az egy vicc, hogy a Google Analytics minden nap más random nyelven jelenik meg. Ma azt hiszem, oroszt kaptam, legalábbis a karakterekből ítélve. Tegnap valami egyéb szláv volt, előtte simán angol. De miért nem tudja megjegyezni, hogy magyarul akarom? Azt hittem, náluk okos emberek dolgoznak.

Egyébként mióta angolra állítottam a facebookomat, értelmet nyert számomra a megpókolás kifejezés. Mármint az értelme eddig is megvolt, most már az eredetével is tisztában vagyok. És nem nyomogatom azt a gombot, biztos ami tuti, csak a kedvenc idióta francia EP-met böködöm vele. Ő úgysem érti.