Meló kilőve

Hát, nem véletlenül tartottam én ettől az itthon dolgozástól, nem bírom. Most köldtem el a mailt, sűrű bocsánatkérések közepette lemondtam a szerződéskötést. Illett volna előbb kitalálnom, hogy nem megy, mert azért számítottam erre, de meg kellett próbálni. Ezen viszont a pozitív hozzáállásom sem segített, pedig isten látja lelkemet, én megpróbáltam. Valahogy folyton olyan érzésem volt, hogy én most a szabadidőmet baszom el, és nyűgös voltam és mérges, pedig a kezdeti lelkesedésnek még bőven ki kellett volna tartania. Ez van, bejárós meló kell, hogy meglegyen a fíling, hogy telik a munkaidő, és azért fizetnek, hogy amíg melegszem a cég pénzén, csináljak is valamit.

A másik - kisebb - oka a lemondásnak (nem fel-, hiszen szerződés még nem volt) az, hogy nem fizetett volna túl sokat. Ezt persze tudtam az elején, nem is lett volna baj vele, ha itthon pikk-pakk jókedvűen letudom a melót és megspórolom az utazgatást, és vidám vagyok egy rakás szabadidővel, de sokáig is tartott volna meg el is baszta volna a kedvemet a munka, és így már nem éri meg. Tapasztalatnak amúgy nem lett volna utolsó, meg nyelvet is tanulhattam volna, szóval hiába nem akartam két évnél tovább maradni (annyira szólt volna a szerződés), sajnálom nagyon, hogy így alakult.

Kicsit szarul is érzem magam, mert raboltam egy normális ember idejét, és hát lássuk be, kicsesztem vele. Nem akarom azért elásni magam, hiszen meg kellett próbálni, de talán szólhattam volna már az elején, hogy azért nem vagyok biztos abban, hogy ez az otthon dolgozás nekem való. Nem változtatott volna semmin, csak korrektebb lett volna. De annyira optimistán próbáltam hozzáállni, hogy inkább nem mondtam semmit. Mindegy, ebből is tanultam, legközelebb okosabb leszek.

Szóval most megint melót keresek, ami így év végével szinte kilátástalan vállalkozás, de muszáj.  A reményhal meg utoljára.